Magyarherepe (Herepea, Ungarisch Härpen) – Maros megye
Forró augusztusi nap van, a kemencévé vált autóban 40 fokot mutat a hőmérő. A Maros és a Kis-Küküllő folyók vízgyűjtő területét elválasztó dombjain járok, Maros és Fehér megyék mezsgyéjén. Apránként haladok a köves úton célállomásom felé, Erdély egy olyan szegletében, amely számára már semmi jót nem tartogat a jövő. A magyarherepei református templom az egykor virágzó, mára kihalt közösség életének utolsó megmaradt tanúja.
A magyarherepei református templom és hét évszázad történelme
A települést 1332-ben Herepel néven említik először, ebben az évben a források alapján már plébániatemploma is volt. Feltételezések szerint a ma álló épület a XIII–XIV. században épülhetett korai gótikus stílusban. A reformációig római katolikus magyarherepei református templom egyhajós épület, téglalap alaprajzú hajóval és sokszögzáródású szentéllyel. A templomtól délnyugatra hajdanán kétszintes, fából ácsolt harangtorony is állt; régi „A.D. 1646. En Segin Benkiö Jacobcsi” felirata szerint 1646-ban épült. Mára már a nyomai sem láthatók, a harangokat pedig a Fehér megyei magyarszentbenedeki református templomba vitték át.
Magyarherepe a Ceaușescu-féle falurombolás áldozata lett
A községközponttól, Ádámostól 11–12 kilométerre fekvő Magyarherepe viharos közelmúltú. Bár az 1950-es években több mint 500 lakosa volt, a település később a Nicolae Ceaușescu által elrendelt településrendszerezés egyik célpontjává vált. A magyar lakosság 1947 után fokozatosan hagyta el szülőfaluját. Az 1970-es évek óta pedig már istentiszteletet sem tartanak a magyarherepei református templomban. Az emberek hátrahagyták a vidéki életet, javarésze pedig a dicsőszentmártoni vegyipari kombinátban vállalt munkát. A fiatalok már nem tértek vissza, az idősek pedig sorra elhunytak. A legutóbbi népszámlálás szerint Magyarherepén már legfeljebb tizenötön élnek.
Belépve a hűvös templomba különös érzés kerít hatalmába: a szomorúság és a reménytelenség furcsa keveréke. A régi fapadokat vastag porréteg borítja, a szúette karzatok minden mozdulatra megremegnek. Nagyon óvatosnak kell lennem, hiszen a lyukacsos mennyezet bármelyik pillanatban leszakadhat. Egykor 1669-ben készült festett kazetták díszítették, most viszont úgy tűnik, hogy az első komolyabb vihar vagy havazás megadja neki a kegyelemdöfést. A kis ablakréseken beszűrődő meleg napsugarak áttörnek a porfelhőn, megvilágítják az úrasztalát és gyengéden simogatják a szószéket. Koronája állítólag Sövényfalvára került, az orgonát pedig annak idején 13.000 lejért vásárolta meg a küküllővári református közösség.
Az „eltemetésre” ítélt magyarherepei református templom végnapjai
Egy 2006 júliusában megjelent riport szerint kolozsvári régészekből és építészekből álló csapat érkezett Magyarherepére a 2000-es évek elején, hogy értékes freskók után kutasson. Mivel semmit sem találtak, annyit közöltek, hogy „eltemethetik a templomot”. Lemondtak róla. 1989 után a hollandiai testvérgyülekezet állítólag jelentős összeget gyűjtött a templom javítására, a pénz azonban soha nem jutott el Magyarherepére. Magányos, megkopott sírkő dől a megrepedezett falak felé. A régi temetőben még az 1700-as évekből is találhatók sírok. Köztük van Bolyai Farkas anyai nagyapja, Pávai Vajna Miklós sírja is, akit 1797. március 21-én temettek el Magyarherepén.
Zamatos szilvát szedek a templom falaira árnyékot vető öreg fákról. Isteni ajándék. Ezután szóba elegyedem Nelu bácsival, aki az A-kategóriás műemléktemplom melletti régi házban él. Bal karja hiányzik, de boldogul. Keresztrejtvényt fejt, rágyújt, majd mohón kortyol a söréből, miközben békésen legelésző juhait figyeli a tikkasztó csendben. Itt született és Magyarherepén szeretne meghalni. Háromnegyed órán keresztül mesél nekem arról, hogy Magyarkirályfalva felől néhány évvel ezelőtt járhatatlan volt az út. Hogy a sakálok ellepték a környéket, miközben a nyulak és az őzek kipusztultak. Hogy semmilyen jövőt nem lát szülőfaluja számára. Talán az agroturizmus lehetne a Maros megyei parányi település mentőöve. Amikor azonban utoljára rápillantok a magyarherepei református templomra, azon ritka pillanatok egyikét élem át a számos utazásom során, amikor úgy érzem: itt már egyáltalán nincs remény…